Komárik Dénes tiszteleti tagsága – laudáció, 2012. március 26-án,
a Magyar Régészeti és Művészettörténeti. Társulat közgyűlésén
Ha szükség volna rá, azt a címet adnám laudációmnak, hogy „Életfogytiglan tiszteletre ítélve”; s rögtön igyekeznék meg is magyarázni – az egykor latint tanult kollégákat a genitivus obiectivus és genitivus subjectivus közötti különbségre emlékeztetve – hogy ez a cím nem azt jelenti, hogy Komárik Dénes van élte fogytáig arra ítélve, hogy fogadja iránta való tiszteletünket; hanem mi magunk vagyunk éltünk fogytáig arra ítélve, hogy tiszteljük őt. S hozzátenném azt is, hogy ez elsősorban nekünk jó; a tisztelet elsősorban azt erősíti és gazdagítja, aki tisztelet-tudóként talált magának tiszteletre-méltó személyiséget, s ez független attól, hogy a tisztelt személy mindezt hogyan fogadja. (De azért örömmel jelzem, hogy Komárik Dénes a tiszteleti tagságot szívesen, örömmel és nagy köszönettel fogadta, s csak kora és fáradékonysága miatt nem tud jelen lenni a mai közgyűlésen.)
Nyolc évvel ezelőtt, a 75. születésnapja évében megjelent tisztelgő kötetben hárman köszöntöttük az ünnepeltet: Entz Géza, Galavics Géza és én. Komárik Dénes életművében mindhárman kissé más szemszögből, de lényegében ugyanazokat az értékeket hangsúlyoztuk: az építészet és művészettörténet határterületén végzett kutatómunkájának tudományos hozadékát, a szocializmus viszonyai között meglepően, mondhatni kirívóan eredményes iskolateremtő munkásságát, életpályájának ritka következetességét és a mindezek alapjául szolgáló személyisége belső függetlenségét, koherenciáját és hitelességét. Azt hiszem, itt nincs szükség arra, hogy ezeket bővebben kifejtsem; Entz Gézánál tömörebben, Galavics Gézánál pontosabban és saját akkori köszöntésemnél szubjektívebben most sem tudnám megtenni. Ezért engedjék meg, hogy csak néhány gondolatot fűzzek az eddig elmondottakhoz, amelyekből, azt hiszem, már kiderült, hogy a Társulat tiszteleti tagságának odaítélését nagyon megérdemeltnek tartom és a legmelegebben támogatom.
Galavics Géza annakidején „építész és művészettörténész” címmel méltatta Komárik Dénes munkásságát, emlékeztetve arra, hogy az építészettörténet szakterületén annak művelői közül Zádor Anna volt az, aki művészettörténész létére egyértelműen kivívta az építész-társadalom tiszteletét és megbecsülését; s vele állítható párhuzamba Komárik Dénes, aki pedig építész végzettséggel lett a művészettörténet-tudomány művelője, doktora, s az MTA Művészettörténeti Bizottságának művészettörténészek által választott elnöke. Ebben a körben nem kell bizonygatnom, milyen pozitív jelentősége van minden ilyen határátlépő példának, tudományaink határterületeinek művelése szempontjából.
Amit méltatói az életpálya következetességéről és töretlen szakmai logikájáról mondtak, ahhoz annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy ebből rám az hatott legelőször és talán a legerősebben – amit pályakezdőként, egy beszélgetésünkből tudtam meg – hogy nála ez a logika már végzős gimnazista korától kezdve érvényesült, és tulajdonképpen egy – részben kényszerű – kompromisszummal kezdődött. Komárik Dénest ugyanis diákkorától kezdve a teológia, filozófia és művészettörténet határán megjelenő művészetelméleti kérdések érdekelték, s 1947-ben azért nem bölcsészkarra, hanem építésznek jelentkezett, mert tudta, hogy ha saját értékrendje mellett ki akar tartani, akkor 1-2 éven belül meg fog szűnni számára az a lehetőség, hogy e kérdésekkel szabadon és hivatásszerűen foglalkozhasson, s e hivatásból meg is tudjon élni, netán vagy pláne egy családdal együtt. Helyzetét tehát mondhatni borúlátóan ítélte meg, és sajnos/szerencsére nem tévedett. S hogy ebben a borúlátásban megkötött, de nem tisztességtelen kompromisszumban hogyan érvényesült az a mélyebb, talán leginkább a hűség, hit és bizalom fogalmaival körülírható erőforrás, amely lehetővé tette, hogy a pálya íve – érvényesnek bizonyult borúlátásban indulva is – valóban ív legyen, arról nekem csak sejtéseim vannak. Ennek az erőforrásnak a jelenlétét és működését azonban Dénessel való megismerkedésünk – több mint 40 év – óta folyamatosan érzékeltem és érzékelem, s engedjék meg, hogy ügyetlenkedő részletezés helyett befejezésül két apró adalékkal próbáljam illusztrálni; olyanokkal, amelyek KD kiváló humoráról is fogalmat adnak.
Az első az, hogy tőle hallottam és örökre megjegyeztem azt a mondatot, amely olyan alkalmakkor hangzott el néhányszor, amikor valami váratlanul vagy érthetetlenül pozitív dolog történt körülöttünk: pl. valaki, aki régóta érdemes volt valami díjra vagy elismerésre, egyszer csak tényleg megkapta, vagy olyasvalaki lett pl. kandidátus,aki mögött tényleg volt teljesítmény stb. – akkor Dénes kommentárja így szólt: „Hát már a rosszban sem lehet igazán bízni?!” Tessék elhinni, egy ilyen mondat nemcsak a Kádár-rendszerben, hanem bármikor direkt vigasz és erőforrás tud lenni.
A másikhoz kisebb előzményi magyarázat tartozik, de az sem lesz nagyon hosszú. 1966-ban kezdtem dolgozni Komárik Dénes csoportjában az IKV Műemléki Osztályán, s egymás mellett lévő íróasztalaink között hamarosan leplezhetetlen kontraszt bontakozott ki. Az ő asztalának felületén mindig csak annak az ügynek az iratai, fotói és egyebei tartózkodtak, amelyekkel éppen dolgozott, s ezek is rendezetten fiókba vagy polcra kerültek, ha bármely okból – munkaidő végén vagy közben, levéltárba vagy épületre menet – elhagyta az irodát. Az ő asztalán nem porosodott soha semmi, ott nem suvadtak egymásra kupacokban álló papírok, nem kellett löszfalomlástól tartani, sem lázas keresésekbe bonyolódni. Bezzeg nálam… Egyszer aztán valami ünnepi buli miatt – talán 1972-ben, amikor a Műemléki Osztály 15 éves lett – az asztalokat a tánc és a büfé kedvéért a falhoz kellett tolni és abrosszal is ellátni, s mivel én épp akkor betegállományban voltam, a kollégák a kupacaimat – helyet csinálva nekik valami szekrény aljában – illő gondossággal elpakolták. Mikor ezután először mentem be dolgozni, kaján bocsánatkérések között a kényszerhelyzetre hivatkoztak, de jelezték, hogy nagyon vigyáztak, semmi ne keveredjék össze, s remélik, mindent meg fogok találni. Így is lett, nem is volt semmi probléma, viszont a dzsungel lassabban foglalta vissza a pozícióit a rakfelületen, mint ahogy azt várták, és az asztalom még napok múlva is aránylag rendesen nézett ki. Dénes ebben a periódusban állt meg egyszer mellettem, s kissé eltűnődve, viszonylag elismerő hangsúllyal ezt mondta: „Érdekes… Pista, téged a rend, úgy látszik, éppoly kevéssé zavar, mint a rendetlenség…”.
Remélem, az elmondottak alapján egyértelmű, hogy miért vállaltam örömmel ezt a laudációt. Köszönöm figyelmüket.
Bibó István