A Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat 2014. január 28-án levelet írt Balog Zoltán miniszter úrnak (itt olvasható), hiányolva az Esterházy-kincstárnak az Iparművészeti Múzeum gyűjteményeiből történő kiemelése és az Iparművészeti Múzeum Kelet-ázsiai Gyűjteményének a Szépművészeti Múzeumhoz való áthelyezése ügyében hozott kormányzati döntéseket megalapozó szakmai vitát, párbeszédet. Kértük, hogy a tervezett gyors változtatások helyett Miniszter Úr biztosítson megfelelő teret és időt a szakmai kérdések széles körű megvitatására. (Levelünk a Társulat honlapján jelenleg is olvasható.) A következő napokban egy sor partner szervezet (a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete; a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület; a CentrArt Művészettörténészek Új Műhelye Közhasznú Egyesület; a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Tudományos Bizottsága) jelezte a változtatásokkal kapcsolatos aggályait, a kérdésfelvetéssel való egyetértését, illetve a döntések szakmai megvitatására vonatkozó igényét.
Levelünkre az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkárától, Halász János úrtól 2014. február 11-i keltezéssel február 18-án kaptunk választ.
A válaszlevelet az általunk hiányolt szakmai párbeszédre való készség jeleként értékeljük, ezért a Társulat tagságának tájékoztatása érdekében alább közreadott dokumentum után a benne olvashatókra vonatkozó észrevételeinket is közzétesszük.
Észrevételeink:
Ha az lenne a cél, hogy minden múzeumi gyűjtemény csak annyi tárgyat őrizzen, amennyit egyben ki is tud és akar állítani, már az állandó kiállítások feltétlenül szükséges, rendszeres újragondolása, átrendezése is lehetetlenné válna. Nem lenne miből időszaki kiállításokat rendezni, csak minimális lehetne a más intézmények kiállításaihoz járuló kölcsönzések köre. A múzeumokban eleve nem lehetnének olyan tárgyak, amelyek folyamatos kiállítása egyenesen azok pusztulásához vezetne, ilyenek például a textíliák, a kéziratok, a kényes grafikák, hiszen azok időről időre szükséges raktári „pihentetése” azonnal a „nyilvánosság előli elzártság” kifogását vonná maga után. A többször módosított 1997. évi CLX. („múzeumi”) törvény hatályos szövege szerint egyébként a kulturális javak őrzésének, gondozásának feladata megelőzi a kiállítást, és a jogszabály szerint fontos azok kutathatósága is. „A muzeális intézmény a kulturális javakhoz való hozzáférés biztosítása érdekében: a kulturális javak egységes szaktudományos szempontok szerint, tudományos szaktevékenység keretében kialakított, nyilvántartott és dokumentált együttesét őrzi, gondozza és kiállításon bemutatja; biztosítja a kulturális javakhoz kapcsolódó kutatási tevékenység lehetőségét”.
Tudjuk, hogy egyes közgyűjtemények raktározási gondokkal küzdenek, de éppen az Esterházy-gyűjtemény raktározási térigénye nem állítja megoldhatatlan helyzet elé még a rekonstrukcióra nagyon is rászoruló Iparművészeti Múzeumot sem. A Múzeum egyébként az utóbbi években (2006–2007-ben, illetve 2010–2011-ben) két nagyszabású és mind szakmailag, mind a közönség körében igencsak sikeres Esterházy-kiállítást is rendezett – a hosszú ideje folytatott restaurálás és tudományos feldolgozás eredményeit is közzétevő katalógusokkal. A jelenleg is látható iszlám tárlat is erősen épít az Esterházy-gyűjteményre. A kiállítások közötti időszakok pedig – például a textíliák esetében – alighanem szükségesek is voltak állagvédelmi szempontból. A közönségtől való elzárásra való hivatkozás azért is nagyon átlátszó, hiszen – ahogy arra levelünkben is utaltunk – a Múzeum tavaly decemberben ismét kiállította volna az Esterházy-kincstár műtárgy-együttesét, ha a tárlatot, talán két héttel annak megnyitása előtt, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkára be nem tiltotta volna.
Természetesen nem vonjuk kétségbe, hogy a magyar állam az utóbbi két évtizedben igen jelentős, részben uniós forrásokat biztosított a 18. századi fertődi kastélyegyüttes helyreállítására. Azt azonban kétségbe vonjuk, hogy a helyreállítás már úgy áll, hogy az épületekben egy-két hónapon belül az ott kiállítani és tárolni kívánt műtárgyakat megfelelő módon raktározni és őrizni lehessen. Ennek alapvető oka, hogy a kastély egy vizenyős területre épített nyaralókastély, amelyet eleve nem tizenkét hónapos használatra szántak: a hercegi család és udvar ott tartózkodása idejére késő tavasszal luxustárgyakkal – bizonyítottan nem az ún. Esterházy-kincstárhoz tartozókkal – berendezték, majd ősszel mindent ismét kocsira raktak, és a hercegi udvartartás elvonult Kismartonba vagy Bécsbe. A kastély falai sosem voltak teljesen szárazak, ahogy most sem azok, és fűtése téli tartózkodásra sosem volt megfelelő, ahogy most sem az. További komoly pénzügyi ráfordítással, a kivitelezéshez szükséges idő biztosításával és minden bizonnyal óriási műemlékvédelmi kompromisszumokkal talán kellően szárazzá és megfelelően fűthetővé, illetve klimatizálttá lehetne tenni, de semmiképpen sem idén tavaszra. Ezek az Esterházy-kincstár és más műtárgyak, okmányok, bútorok, levéltári és könyvtári archívumok egész évi fertődi tárolását és bemutatását szolgáló, a megőrzés szempontjából alapvető szükségletek ugyanis a kastélyegyüttes eddigi helyreállítási folyamatában az építtető részéről nem merültek fel igényként. Amin nem is lehet csodálkozni, hiszen ez a munkafolyamat nem úgy zajlott, hogy megkezdése előtt kidolgoztak volna egy az egész együttes majdani használatát biztosító programot, annak közgazdasági, turisztikai, zenei, kiállítási – és természetesen műemléki – vonatkozásai feltárásával, kitalálásával, elemzésével. Az átfogó koncepció hiányát a műemléki tervtanács minden eléje kerülő részletterv megvitatása során két évtizeden át újra és újra szóvá tette, teljesen hiába. Csak az utóbbi időben kezdett tudatosulni az eddigi kezelőkben, hogy a lassanként elkészülő épületek és épületrészek ott fognak állni valós funkció nélkül, üresen – így aztán a legegyszerűbb megoldást választották, a restaurálásba, őrzésbe, tudományos feldolgozásba évtizedek alatt rengeteg munkát fektető múzeumok és közgyűjtemények állagainak „lenyúlásával”, a törekvéseiknek önzetlenül örülni valóban nem képes intézményvezetők beárulásával, hogy aztán az így valójában „megvezetett” kormányzat támogatásával boldogan „beleüljenek a készbe”.
Társulatunk tagjainak 2013 szeptemberében, az évente rendezett vándorgyűlésünk keretében lehetősége nyílt a kassai Kelet-Szlovákiai Múzeum frissen, az Európa Kulturális Fővárosa program részeként helyreállított épületében a kassai aranykincs megtekintésére. Az alagsorban egy hermetikusan zárható páncélteremben jártunk, amelynek modernizálása, a legkorszerűbb kiállítási technika megtervezése és beépítése évekig tartott. A már csak nemesfémként is óriási értéket jelentő Esterházy-éremtár és a kincstár tárgyait Fertődön semmi hasonló nem várja, a kastélynak a megfelelő hűtésen és fűtésen kívül értékelhető biztonsági berendezése sincs.
Mindezen okok miatt írtuk levelünkben, hogy a tervek azonnali végrehajtása eleve nagyfokú felelőtlenség, és ennek ellenkezőjéről a minisztériumi levél meg sem kísérelt meggyőzni minket – a citált jogszabályok sem a gombás rothadás, sem a tolvajlás ellen nem védik meg a műtárgyakat.
A Minisztérium furcsállja, hogy bár a fertődi kastélyegyüttes hasznosításáról szóló kormányhatározat 2013. december 11-én jelent meg a Magyar Közlönyben, a döntés az Iparművészeti Múzeum főigazgatójának 2014. január 24-én kelt lemondásáig nem váltott ki ellenérzéseket. Valójában már magával a kormányhatározatot lehetővé tevő törvénnyel sem értettünk egyet, és annak 2013. szeptember 16-i parlamenti megszavazása előtt a Magyar Régész Szövetséggel együtt közös levélben hívtuk fel a képviselők figyelmét azokra a veszélyekre, amelyek azóta valóra is váltak. (A levél a Magyar Régész Szövetség honlapján megtalálható.)
A Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Gyűjtemény esetében teljes mértékben osztjuk a Minisztérium véleményét a gyűjtemény rendkívül sokszínű voltát illetően – az intézmény Magyarországon kétségen kívül egyedülálló. Éppen ezért egyetlen olyan múzeum sincs az országban – beleértve magát az Iparművészeti Múzeumot is –, amelynek meglévő gyűjteményi anyagát a Kelet-Ázsiai Gyűjtemény ne egészítené ki. Ha a Szépművészeti Múzeumnak kiállítási programjához ázsiai alkotásokra – például japán metszetekre – volt szüksége, azt az Iparművészeti Múzeum Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Gyűjteményétől eddig is kölcsön tudta venni, ennek nyilván ezután sem lenne akadálya. A minisztériumi levélből úgy tűnhet, mintha a „keleti nyitás politikáját a kultúra életében” a Minisztérium fogalmazta volna meg most a szervezeti átalakítás jegyében. Erről azonban szó sincs, korántsem a felügyeleti szerv – nem is az ő feladata –, hanem éppen az Iparművészeti Múzeum vezetése hívta fel a figyelmet az intézmény gyűjteményeinek nemzetközi szinten is igen jelentős iszlám és ázsiai műtárgy állományára már 2006-ban, majd 2011-től ismételten. A figyelemfelhívás ráadásul sikeres kiállításokban is megtestesült, az oszmán-török szőnyegek látványos tárlata, a Qádzsár-kor perzsa művészetének és kultúrájának szentelt, nemzetközi viszonylatban is úttörő kiállítás, valamint a ma is látogatható iszlám bemutató vitathatatlan eredmények: széleskörű tudományos kutatásokon alapulnak, ugyanakkor a látogatók (és igen „látványos” módon a magyar és a külföldi diplomáciai testületek) számára is vonzerőt jelentettek és jelentenek.
Miniszter Úrnak írt levelünkben a Magyar Nemzeti Galéria ügyeit nem említettük – egyszerűen nem tartottuk az Iparművészeti Múzeummal kapcsolatos történések szempontjából relevánsnak. Mivel azonban a válaszlevél szakmai sikertörténetként állítja be a Szépművészeti Múzeummal történt összevonását, kénytelenek vagyunk erre is kitérni. A látogatószámok tekintetében ahogy eddig, úgy most is a minisztériumi adatokat tartjuk mérvadónak – a látogatottság mérésére eszközzel nem rendelkezünk, ahogy okunk sincs a közölt statisztikák megkérdőjelezésére. Ugyanakkor az állandó kiállítások egy része hónapok óta zárva tart (hogy csak a közönség számára fogható problémákat érintsük). Azt is feltétlenül meg kell említenünk, hogy a Nemzeti Galéria korábbi sokszínű kiállítási tevékenysége az utóbbi időben igencsak egyhangúvá vált. Az 1990-es évek elejétől az intézmény kiállítás-politikája a magyarországi és a magyar művészet teljes évezredét felölelte, amiről manapság már szó sincs. Korábban olyan úttörő – tudományos, egyúttal a nagyközönséget is megszólító kiadványokkal kísért – tárlatokat is rendezett a Galéria, amelyek a múzeumi világon messze túlmutatóan voltak képesek új területek új módszerekkel történő vizsgálatára inspirálni a művészettörténet-tudományt, például a regionális művészetföldrajzi kérdésfeltevés kapcsán, vagy a művészet kortól függően változó nemzeti vonatkozásainak újszerű körüljárásával. Ahogy minden intézményben, természetesen a Nemzeti Galéria személyi állományában is történtek és történnek változások: nyugdíjba vonulás, pótolhatatlan elmúlás, más intézménybe való – a változásoktól talán nem is független – átjelentkezés. A munkatársak döntő többsége azonban ma is ott dolgozik, így a produkció egyhangúbbá válását nehezen tudjuk mással magyarázni, mint az új vezetés koncepciójával – talán mégsem sikerült a Galériát teljes „szakmai önállóságának megtartásával integrálni”.
2014. február 21.