Ottományi Katalin
Laudatio
Örömmel teszek eleget a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat megtisztelő felkérésének, amikor a Kuzsinszky Bálin Emlékérem kitüntetettjének Ottományi Katalint javasolom. Ottományi Katalin az ELTE Bölcsészettudományi Karának régészet-latin szakján végzett 1980-ben Mócsy András tanítványaként.
Már szakdolgozatával eljegyezte magát későbbi tudományos érdeklődési területével, a késő római kerámia kutatásával. Diplomamunkája szerencsére már 1981-ben megjelent „Fragen der spätrömischen eingeglätteten Keramik” címen a Dissertationes archaeologicae új sorozatában. A korábbi kutatás a besimított kerámia pannóniai megjelenését a Kr. u. 380-ban betelepített hun-gót-alán csoportokkal hozta összefüggésbe, amit ő nagy anyagismeret és a források összevetése alapján egyértelműen cáfolni tudott; ugyanakkor alapos elemzéseinek köszönhetően ennek a fontos edényművességi csoportnak formakincsét, díszítésrendszerét, időrendi helyzetét dolgozta ki; elterjedése alapján eredetének kérdéseit a megoldáshoz közelebb hozni. A besimított kerámia kutatása természetesen ma sincs lezárva, de ez minden tudományterületen elmondható, hogy maradtak nyitott kérdések. Ma a kutatás két nagyobb csoportot különböztet meg; ezeknek egyikét már a Valeria tartomány feladása utáni időkre keltezi. Személyesen hálás vagyok neki, hogy az Ács-vaspusztai tábor feltárása során talált késő római kerámiát feldolgozta, s ennek kapcsán a mázas kerámia időrendjére és típusaira vonatkozóan is fontos felismeréseket tett, de újabb eredményekhez jutott az itt előkerült besimított kerámia elemzése kapcsán is. Ez a munkája az 1989-ben megjelent BAR kötet fontos fejezete. Általában elmondható róla, hogy a 4–5. századi telepkerámia kutatása – kevés korábbi kísérlettől eltekintve – szinte vele kezdődött Magyarországon. Korábban ebből az időszakból csak a temetőkben előkerült edényművességi termékeket ismertük, ami természetesen csak kis szegmense a korszak hallatlanul gazdag hagyatékának.
14 éven keresztül az ELTE Régészeti Tanszékén dolgozott könyvtárosként, 1997 óta a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságánál, a szentendrei múzeum régésze.
1988-ban doktorált, majd a késő római telepkerámia főbb típusai Pannoniában című munkájával szerezte meg 1996-ban a PhD fokozatot.. Előzőleg már több publikációjával gazdagította a korszak kerámiájára vonatkozó ismereteinket. A leányfalusi őrtorony emlékanyagát kis monográfia terjedelmében ismertette 1991-ben a Studia Comitatensia hasábjain, majd az Antaeus 1999 évi kötetében a dunabogdányi (Cirpi) tábor IV. századi leletanyagát közölte angol nyelven. Munkáit jól ismerik a környező országokban, hiszen majdnem mindegyik idegen nyelven jelent meg.
A késő római kerámiának korábban alig néhány műhelyét ismertük; Ottományi Katalin két – egymástól távoli, de időrendjét tekintve közelálló – késő császárkori fazekasműhely leletanyagának teljes közlésére vállalkozott. Így került sor a Soproni Sándor által feltárt Pilismarót-malompataki, majd a Savaria déli részén, Sosztarics Ottó ásatása során előkerült fazekaskemencék, műhelyhagytékok anyagának ismertetésére. Előbbi az ActaArchHung 1996 évi, utóbbi a Savaria 1999 évi kötetében jelent meg. Munkássága lényeges hozzájárulás a Dunakanyarban, illetve az Aquincumtól északra fekvő limesszakasz késő római periódusainak kutatása szempontjából. Örvendetes rendszerességgel közölte ezeknek a limes építményeknek számbelileg legnagyobb anyagát, azaz a késő római kerámiát, így a budakalászi Luppa csárdánál feltárt őrtorony vagy a szentendrei tábor (Ulcisia Castra) besimított diszű edényeit. Előbbit a Studia Comitatensia 2004, utóbbit a Specimina Nova 2006. évi kötetében jelentette meg. OTKA pályázat keretében 2000 és 2003 között dolgozta fel a Visegrád-Gizella-majori késő római erőd kerámiáját.
Korábban, friss diplomásként több ásatásomon vett részt, így a szakályi bennszülött telep 4. századi objektumainak feltárásában, majd a sárvári római útállomás kutatásában. Azóta fordult a kocka; az elmúlt években Ottományi Katalin volt az egyik legfőbb munkaadóm. Kiterjedt ásatási tevékenységének köszönhetően, amelyről most szeretnék néhány szót szólni- nagy mennyiségű leletanyagok kerültek a szentendrei múzeumba, ezeknek feldolgozásába vont be engem és számos kollégát.
A 80-as években kezdte meg Herceghalmon villa, illetve Pátyon egy falusi jellegű település feltárását, amelyet a munkálatok befejezése után egy évvel már publikált a Studia Comitatensia 1985. évi kötetében. Általában lelkiismereti kérdésnek tekinti ásatásai feldolgozását, ezért majdnem minden feltárásáról jelentetett meg már közleményt. Leletmentést végzett a matricai tábor vicusában, Érden egy bronzkori temetőt, kelta telepet és kora császárkori villát kutatott, Budakalászon bronzkori temetőt és kelta telepet, valamint hun kori sírcsoportot, Perbálon római telepet, Gödöllőn szarmata és Árpád kori telepet. Ezek után természetesnek vehetjük hogy Pest megye monográfiájában, amely 2008-ban jelent meg, ő írta a római kor emlékeit, foglalta össze az őslakosságra, a településszerkezetre, a villákra temetkezésekre és a barbár betelepítésekre vonatkozó ismereteinket. Legjelentősebb ásatására 2002–2003-ban került sor Budaörsön, a Kamaraerdei dűlőben, ahol 30 hektárnyi terület kutatott; ezen 2200 objektumot tárt fel, köztük neolit, rézkori, bronzkori, késő kelta-római, avar és honfoglalás kori objektumokat. Az ásatás legfontosabb eredménye azonban egy 60 házból álló római kori település,amelyet a Kr.e. 1. századtól a 4–5. század fordulójáig terjedő időszakban laktak. Mint ilyen Pannonia legnagyobb ismert falusi jellegű települése, amelynek egy felirat révén még nevét is tudjuk (Teuto). A 10 kőépület mellett földbemélyített házak, tároló vermek, hulladékgödrök, kemencék kerültek elő. A telep jelentőségét rögtön felismerve Ottományi Katalin – szokásához híven – szinte az ásatás befejezésének pillanatában elkezdte a telep és leletanyagának feldolgozását. A késő kelta-kora római objektumokat 2005-ben közölte az ActaArchHung hasábjain, a vicust ugyanebben az évben a Balácai Közleményekben ismertette. Mester Edittel és Mráv Zsolttal együtt az „Antik gyökerek, Budaörs múltja a régészeti leletek fényében” címen jelentetett meg feldolgozást. A telepet és leletanyagát kiállításon is bemutatta. Igényessége a z eraviscus-római falu és leletanyagának teljes feldolgozására sarkallta. Önzetlenül adott át értékes leletanyagokat publikálásra; létrehozott egy nyolc fős kutatócsoportot, akiknek tagjai a megfelelő anyagcsoportokat szólaltatták meg. .Ennek a nagy szintézisnek munkálatait sikerrel irányította, s ma már egy terjedelmes könyv kézirata, képanyaga vár kiadásra, sőt egy korrekturáján is túl van. Reméljük, hogy ez az opus még az idén megjelenik, a későkelta-római kori falvak kutatásának új dimenziót adva.
Gabler Dénes