Két évvel ezelőtt a múzeumi világnap alkalmából már sor került Fémkereső régészet tudományosan címen egy, a 2010. június 4-eihez hasonló rendezvényre, melyről annakidején a Magyar Régész Szövetség elnöke adott ismertetést a szövetség honlapján. A korábbi rendezvény azzal zárult – hiszen a közös gondolkodást és vitát befejezni nem, csak lezárni lehetetett –, hogy szükség lenne az örökségvédelem ügyért elkötelezett fémkeresők integrálása, ennek kimunkálásához azonban nemcsak a jogszabályi környezet megváltoztatására lenne szükség, hanem olyan biztosítékok megteremtésére, amelyek garantálják, hogy ne történhessen adatvesztés a régészeti lelőhelyeken.
A Társulat titkáraként úgy érzékeltem, hogy az elmúlt két év számos pozitív változást is hozott (utalnék jelen rendezvény egyik előadójának Schönvisner díjára, továbbá egy másik előadó által talált lelet friss kiállítására az Aquincumi Múzeumban), ezért hasznosnak tartottuk, hogy a régész szakma és az érdeklődők egy újabb mustrát kaphassanak. A Rablás, gyűjtés, leletmentés - a fémkeresőműszer használata Magyarországon című vitaülésen három régész, egy hadtörténész és két fémkeresőt használó amatőr beszámolóit hallgathatta meg a jelenlévők népes tábora.
Honlapunkon remélhetőleg a jövőben lesz részletesebb tudósítás az előadásokról, ezért most csak a vita néhány elemét idézném fel. Már a régész kollégák véleménye is megoszlott abban, hogy lehet-e fémkeresővel régészeti célú vizsgálódást végezni. Erre a kérdésre a jogszabályok világos választ adnak: a hatályos örökségvédelmi törvény szerint (2001. évi 64. törvény) szerint a műszeres lelőhely- és leletfelderítés a régészeti feltárás egyik fajtája, mely csak engedéllyel végezhető, a feltárási rendelet alapján pedig (18/2001. NKÖM rendelet) engedélyt csak feltárásra jogosult intézmények, illetve diplomás régészek kaphatnak. Tehát a fémkereső műszerrel (detektorral) végzett lelettérképezés vagy -gyűjtés, melynek célja régészeti leletek felderítése, jelenleg egyértelműen a jogszabályok szerint nem engedélyezett tevékenység, mint ahogy erre a felszólalások is kitértek. Más kérdést vet fel több hozzászóló (és előadó) felvetése, hogy lehet-e, és ha igen hogyan, beemelni a „hivatásos régészetbe” azon jószándékú amatőrök tevékenységét, akik hobbijukkal segíteni szeretnék a régészeti kutatást, a lelőhelyekről származó információk forrásának bővülését.
Példamutatóak voltak azok a - nem régészek részéről elhangzott - megszólalások, melyek arra mutatták rá, hogy egy lelet megmentése a pusztulástól messze nem kielégítő, hiszen ha egy fémtárgy kikerül abból a történeti környezetből, ahol felszínre került, akkor egyrészt forrásértéke megszűnik, másrészt alkalmasint ellehetetlenítheti az adott lelőhely pontos datálását, az ott eltemetett további leletekkel való összevetést, az adott régészeti helyszín összefüggéseinek felderítését. Hiszen a fémtárgyak jelentős része kereskedelem révén került az adott helyszínre, így információt nyújthat egy-egy őskori kultúra, történeti népcsoport kapcsolatainak, mozgásterének feltérképezéséhez. A jelen lévő, arcukat megmutató amatőrök közül volt, aki felhívta a többiek figyelmét arra, hogy fentiek miatt az egyetlen elfogadható eljárás, hogy több fémtárgy érzékelése esetén mind a feltárás, mind a dokumentálás hitelesen csak régész szakember által végezhető el.
A régész előadók meggyőző példákat mutattak arra, hogy amatőrök ellenőrzött bevonásával milyen tudományos eredményeket tudtak elérni. Az ilyen típusú felderítés különösen fontos a beruházásokhoz kötődő un. megelőző feltárások esetén, ahol a szűk határidő miatt jellemző a felső, általánosan 30 cm vastag humuszréteg gépi eltávolítása, mely az itt található leletek keveredését, eltűnését eredményezheti, Az utóbbi években az autópályás feltárásoknál alkalmazott humuszolás előtti és utáni műszeres vizsgálatok mindenképpen a kutatás teljességét szolgálták.
A vita során újból előkerültek azok az érvek, hogy a jó szándékú amatőrök csak megmentik az amúgy pusztulásra ítélt leleteket, hiszen a múzeumok gyakran a bejelentések után sem végeznek feltárást a bejelentett helyszíneken, ezáltal mintegy hozzájárulva az adott lelőhelyek további pusztulásához. Ezzel kapcsolatban több régész résztvevő is kiemelte, hogy a természetes folyamatok, vagy mezőgazdasági tevékenység által veszélyeztetett lelőhelyeken esetenként valóban szükségessé válhat gyors régészeti beavatkozás és körülményektől függően egyes lelőhelyek esetében akár az örökségvédelem érdekeit szolgálhatja a megbolygatott rétegekből a sérülésnek kitett régészeti leletek szisztematikus és jól dokumentált összegyűjtése régészeti munkák keretében, ugyanakkor az alapelv természetesen az, hogy a régészeti örökség még fel nem tárt részét lehetőleg eredeti állapotában kell megőrizni.
A jelenlévő régész szakmabeliek és fémkeresős érdeklődök párbeszéde folytatódott, bizonyos közös nevezők megfogalmazásra kerültek, azonban a szabályozott együttműködés kereteinek kimunkálása még igen hosszú időt fog igénybe venni.
Wollák Katalin
az MRMT titkára
