2009. évi IPOLYI-érem – Kovalovszky Márta laudációja (2010. március 29.)

Ám hiába is ragoznánk tovább ezt a szálat, neve hangoztán a legtöbbeknek mégis a 20. század második felének egyik meghatározó, (művészet)történetet is író múzeológusa jut eszébe. Az, aki Kovács Péterrel együtt helyet, valódi helyszínt csinált egy provinciális, komoly gyűjteménnyel nem rendelkező múzeumból. Az, aki a hivatalos kultúrpolitika homlokráncolásai és egyéb tónusos izommozgásai ellenére szervezett kiállításokat Csontvárytól Kondorig, Vajdától Kornissig. A múzeológus, aki szinte pénz nélkül, jobbára a művészek jóindulatára és egészséges hiúságára alapozva felépítette a modern és kortárs magyar művészet egyik meghatározó gyűjteményét. S a múzeológus, aki (akik – mert férjével, Kovács Péterrel együtt) kitartó szívóssággal szervezte meg azt a több évtizeden át tartó kiállítás-sorozatot, mely feldolgozta a 20. század magyar művészetét, s mellyel a művészettörténeti kánon, korszerűbben diskurzus fontos alakítója lett. Ez a kiállítás-folyam méltán nőtt túl önmagán: csendes, de kitartó céltudatossággal morzsolta szét a szocialista vörös farokkal megtoldott Nagybánya-posztnagybánya-alföldiek mentén meghúzott hivatalos vonulatot. Elsőként (vagy legalábbis az elsők között) emelte a művészettörténeti közbeszédbe a szecessziót, a magyar avantgárdot, a szentendrei törekvéseket, az Európai Iskolát, az Iparterv-csoportot, ahogy először fordult tudományos igénnyel az ötvenes évek művészete felé is. Meggyőződésem, hogy Németh Lajos könyve mellett ez a sorozat tette a legtöbbet a modern magyar művészet értékeinek, meghatározó vonulatainak tisztázásáért. Azóta is szakmánk egyik origója, innen indulva, tanulságai nyomán határozták meg magukat az utóbbi évek nagy vállalkozásai is, szélesítve, vagy adott esetben módosítva a Fehérváron megkezdett útvonalat.

S nem is szóltunk még eddig a kritikusról, az esszéíróról, az új magyar textilművészet egyik első értelmezőjéről. Nincs most lehetőség itt elemezni egyik legfontosabb írását a fent már említett Don Giovanni- Kalandozást, melyben tudatosan szubjektív nézőpontból közelítve értelmezi a 70-es, 80-as évtized, a neoavantgárdból a posztmodernbe tartó átmenet művészeti eseményeit, s mely a társadalmi-kulturális közérzet változásainak, hangsúlymódosulásainak máig legpontosabb dokumentumává teljesedik ki. Kovalovszky Márta ugyanis mindig együtt látja és láttatja a képzőművészet, az irodalom és a zene rokon törekvéseit, s így sikerül Esterházy, Krasznahorkai, Kukorelly, vagy éppen Jeney, Vidovszky, nota bene az A.E. [Albert Einstein] Bizottság műveinek elemzésével értelmezni Újházi s a többiek alkotásait.

Szemléletmódjának másik sajátossága a szolíd, fanyar iróniára való hajlam. Nem véletlen, hogy épp ő érzékelte leghamarabb a magyar képzőművészet hasonló képességekkel fellépő vonulatát a 80-as évek elején („Idézőjelben” kiállítás). Sőt, önmagát, kritikusi és művészettörténészi tevékenységét is ezen keresztül láttatni. Az önmagára használt epitheton ornansok („ősz művészettörténész”, „vidéki asszonyság”, hogy egyik kritikai sorozatának alcímről, a „Tyúkanyó meséiről” már ne is beszéljünk) minden understatementjük ellenére pontosan írják körül közvetlenségét, kontemplatív hajlamait s a szofisztikált semmitmondástól való viszolygását.

S itt kéne most már az emberről, a „Márta-jelenségről” beszélni. Művészek gyámolítójáról, fiatalok pártfogójáról (erről csak annyit: ha annak idején nem épp Fehérváron vagyok középiskolás, aligha szólalhatnék e helyt). Így most csak annyit: Ipolyi Arnoldnak, aki a tündérekről jelentette meg első publikációját, aligha lenne ellenére, hogy a róla elnevezett díj ez évi kitüntetettje éppen Kovalovszky Márta legyen.

 

Pataki Gábor