Smohay Andrással egy városban élünk. Én egy kicsit, vagy két évtizeddel régebben. Én jött-ment vagyok itt, ő azonban igazi őslakó. Itt született, mint szülei, nagyszülei és ősei mind. Nagymúltú iparos famíliából érkezett. Az egykori előkelően finom főtéri üzlet/szalon portáljának fényképét régről ismerem, s magam a családról nevezett XIX. századi, klasszicizáló, földszintes belvárosi házban lakom. Gyakran látjuk is egymást: reggelenként a fő téren át sietek bevásárolni, vagy éppen Buksi kutyám sétáltat arra, amikor Smohay Andris kiviharzik a Barátok rendháza kapuján, hogy mindjárt el is tűnjön a szemközti püspöki palota bejárójában, vagy fordítva. De nem mindig rohan. Láttam már korán reggel kezében söprűvel takarítani a járdát a barátok rendháza – az Egyházmegyei Múzeum – előtt. Délelőtt kiállítás nyílt a házban, muszáj volt rendnek lenni, s ki tudná ezt jobban, mint az igazgató?
Smohay András az egyetem, majd bécsi és yorki ösztöndíjas hónapok után éppen lemaradt a fehérvári megyei múzeumban ígért állásról. Szerencséje volt: vezetőt kerestek az egyházmegyei gyűjtemény élére. Ez akkor egy szinte ismeretlen intézmény volt a városban. Egykor én sem voltam idősebb Andrásnál, amikor először látogathattam meg Kuthy István kanonok urat, a gyűjtemény őrét, aki ott is lakott a műtárgyak között. Akkoriban ez a közönség elől lényegében elzárt múzeum még eredeti helyén, létrehozása, a harmincas évek óta a Szeminárium Petőfi utcai épületének földszintjén húzódott meg. Belépve félhomály, romantikus zsúfoltság, egy igazi elvarázsolt világ fogadott. Öreg vitrinekben egyházi ötvöstárgyak: kelyhek, szentségtartók, ereklyetartók; a falakon XVIII-XIX. századi festmények, egy csodás kárpit, az egyik sarokban középkori gyermek-páncél. A tudós kanonok úr minden tárgyat és minden tárgynak a történetét is ismerte. Ifjúságom legszebb emlékei közé tartoznak ezek a látogatások! Később történt egy-egy kísérlet e rejtőző gazdagságnak a közönség elé tárására. A kísérletekben meghatározó szerepe volt Szilárdffy Zoltánnak, aki később mestere is lett Andrásnak. Igazi változás azonban csak évtizedekkel később következett. Ehhez kellett az Egyházmegye vezetőjének határozott szándéka és kellett az a lelkes, a munkát szerető, a kihívást értő és elfogadó szakember, akit Smohay kollégában találtak meg.
Smohay András 2004. novemberében kezdte meg tevékenységét a – hivatalos nevén – Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeumban. Azóta két új állandó, és számos jelentős időszaki kiállítás rendezésében, szervezésében játszott meghatározó szerepet. 2007-ben Szent Imre herceg kultuszát dolgozta föl rendkívül gazdagon válogatott kegyeleti, művészeti és történeti anyag gondos, tudományos igényű összegyűjtésével, és szakmai precízítással elrendezett, ugyanakkor igényes eleganciájú kiállításon. Az elmúlt évben került sor Szent István király kultuszának hasonló, de az előzőnél is teljesebb, mondhatnám szinte „totális”, maximális elvárásokat kielégítő feltárására és bemutatására. A sokrétű, sok évszázad tárgyi és dokumentum emlékeit logikus, ugyanakkor esztétikus rendbe szervező kiállításnak szembetűnő értéke az a gondos figyelem, amely az egyes, egymástól nemcsak korban különböző tárgyakat a maguk sajátos rangjának megfelelő komolysággal és hangsúllyal képes szerepeltetni, olykor teret engedve a finom (sosem bántó) humornak is. A két kiállításhoz az érintett témák legjobb hazai és nemzetközi szakértőinek tanulmányait és sokszor friss kutatásokat közvetítő tárgyleírásait tartalmazó, forrrás-értékű vaskos kötetek is kapcsolódnak. Zárójelben, de a dolgot nem feledhetőnek tartva jegyezném még meg, hogy mind e hatalmas munkában Smohay András következetesen támaszkodott éppen a Társulatunkban akkumulált szellemi erőforrásokra, s e segítő közreműködésre minden nyilvános fórumon is fölhívva a figyelmet!
Amikor e helyen most melegen ajánlom az általa igazi korszerű, tudományos intézmény rangjára emelt Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum igazgatójának, Smohay Andrásnak kitüntetését a Társulat a Pasteiner-érmével, kívánom neki, hogy a sok vállalt munka mellett maradjon ereje és energiája igazi szerelme, a késői barokk hazai művészetének kutatására, amely területen az elmúlt rövid évtizedben ugyancsak sikerült megmutatnia oroszlán-körmeit!
2014. március 24. Kovács Péter
