Nem túl vidám dolog s tán nem is az ünnepélyes alkalomhoz illő, hogy egy több évtizedet átívelő művészettörténészi pálya eredményeinek számbavételekor Kőmíves Kelemen neve s balladája ötlik fel bennünk. Sajnos azonban egyre többször szembesülhetünk azzal, hogy nem reggeltől délig, vagy déltől estelig, hanem hosszú évek, (a műemlékvédelem esetében potom 140 esztendő) munkájával rakott produkciók, múzeumok, intézmények, állandó kiállítások, szakmai normák, megvalósulni ígért tervek és koncepciók omlanak le, kurtán-furcsán, vagy sehogysem indokolt döntések alapján.
Várkonyi Györgynek többször is szembesülnie kellett mindezzel. Elkezdhette, de nem vihette végig az azóta hányatott sorsra jutott Szombathelyi Képtár koncipiálását, háromszor is, különböző helyszíneken, neki kellett futnia a pécsi Modern Magyar Képtár állandó kiállításának, megszerezte Pécsnek s összeállította a Városi Képtár fantasztikus anyagát, hogy aztán tanúja legyen két év utáni csúfos bezárásának, az ígért új kiállítótér helyett arra alkalmatlan helyszínen kellett megrendezze a Kulturális Főváros húzóeseményének szánt Bauhaus-kiállítást, most épp az anno általa szervezett Dómmúzeum bizonytalan jövőjéről hallani. Úgy tűnik – a nagy grúz postarablót parafrazeálva – mi művészettörténészek különös anyagból gyúrt emberek vagyunk, hogy annyi technikai knock out után is képesek vagyunk újrakezdeni.
Mégis, mi ez a különös Várkonyi György munkásságában? Művészetszemléletének logikai tisztasága, módszertani igényessége, stílusának némi iróniától sem mentes racionalizmusa – talán elég itt most csak Derkovits és Schaár Erzsébet-elemzéseire utalnunk. Gyarmathy,- és Martinszky-monográfiáinak tiszta szerkezete, tárgyilagos hangvétele. A Mozgó Világban kortárs művészekről közölt miniesszéinek csillanó eleganciája, Keserü Ilona, Böröcz András-tanulmányainak érzékeny oknyomozása. Az a biztonság, mellyel a Radnai-gyűjtemény darabjait jellemzi, az a szeretet, mellyel a Merics-gyűjteményhez s létrehozójához fordul, az az áttekintő képesség, mellyel a már-már áttekinthetetlen Antall-gyűjteményből kiválasztja a fontos és múzeumához illő darabokat.
De mindez tevékenységének csak egyik vonulatát jelenti. A nem Budapesten dolgozó művészettörténész kényszerűségből- s persze szerelemből is – eleve univerzális szakember. Például kiállításokat rendez, mint az emlékezetes szombathelyi Rottenbiller utca 1-et, mely először járta körül ennek a legendává kényszerített közösségnek művészeti és emberi viszonyrendszerét. Hosszan sorolhatnánk még a a múzeumokban, galériákban, a pécsi Művészetek Házában vagy külföldön megrendezett kiállításokat az egyéni bemutatókon túl a dekonstruktivizmus magyar művészeti seregszemléjéig, a festett lőtáblákig vagy a Rejtett kincsek-sorozatig, most legutóljára Lakatos Artúr életműkiállításáig. S a Modern Magyar Képtár állandó kiállításaiig s az anyagát bemutató könyvekig. Mondjuk ki nyugodtan: etalon-érvényű válogatások voltak s talán lesznek is ezek a rendezések, egy barátságosan, körültekintően szigorú, következetesen az értékek mentén kanonizáló szemlélet letéteményesei. S a méltán revelatív 2010-es Magyarok a Bauhausban-kiállításig, mely először mérte fel hozzávetőleges teljességgel az iskolához kötődő magyar művészek tevékenységét.
Köztük a pécsiekét, Molnár Farkasét és a többiekét is. Hiszen Dobrovits Pétertől kezdve az egyetem tehetséges hallgatóiig szükségét érzi figyelni minden helyi, de a régión túlnyúló értékre is. Mert „amúgy”, „közben” persze tanít, barokktól a jelenkorig az egyetem művészeti karán, meg opponál, témavezet, tantervet ír. Úgymond szabadidejében pedig a keleti szőnyegek és a régi üvegek szakértőjévé képzi magát.
Meg megátalkodott módon terveket sző. Tárgyal és egyeztet, párttitkárral és helyettes polgármesterrel, a gyorsan cserélődő sötét nyakkendős elvtársakkal és urakkal, hogy hátha mégis úgy lehetne,,.
Úgy persze sosincs, legfeljebb majdnem. Nem csak a krumplilevest és a grízestésztát kedvelő egykori pártfőtitkárról, hanem a mindenkori művészettörténészről (bónuszpont: vidék) is elmondható lenne, hogy a „kompromisszumok robotosa”. Hogy, mint Várkonyi György példája mutatja, elveiben kemény és határozott, a megvalósításukhoz vezető út tekintetében kényszerpályákat is vállaló taktikákat kell követnie. Hiszen ezt is lehet, ha szakmai és emberi integritásunkat meg tudjuk őrizni közben.
Ehhez kell a diszciplína generációk során átörökített, megroggyant, de még mindig érzékelhető etikai potenciálja . A képesség,hogy a szabálytalan mélyütések után, szédelegve bár, de újra folytatni lehet, s kell a meccset. Az amúgy önmagában is elismerésre méltó szakmai teljesítmény mellett ez az egész pályafutásán nyomon követhető etikus tartás teszi Várkonyi György – Gyuri munkásságát, tevékenységét példaértékűvé.
Hogy is mondják a balladában? Bár „a kocsi nem tiéd, a lovak nem tiéd, hajtsuk a lovakat, hadd haladjunk elébb”.
2014. március 24. Pataki Gábor
