Három hónappal ezelőtt, 2011 decemberében a Szépművészeti Múzeum szoborcsarnokában ünnepélyes keretek közt, több diplomáciai testület képviseletében, a múzeum könyvbemutatót rendezett. Két könyvet mutattak be. A Szépművészeti Múzeum meghatározó gyűjteményének, a Régi Képtárnak első szakkatalógusait. Az egyik a múzeum holland és flamand portréit tárgyalja az 1600-1800 közötti két évszázadból, a másik a holland és flamand csendéleteket ugyanebből az időszakból. Ez utóbbit írta Ember Ildikó, három évtizede a Régi Képtár munkatársa, több mint két évtizede vezetője. A másikat pedig, a portrékötetet, a holland arcképfestészet egyik legnagyobb nemzetközi szaktekintélye, a hágai Művészettörténeti Dokumentációs Központ igazgatója, Rudi Ekkart. Ám ahhoz, hogy a nagynevű holland intézetigazgató a feladatot egyáltalán elvállalja, s éveken át dolgozzon rajta, ahhoz Ember Ildikó nemzetközi elismertsége, a németalföldi művészettel foglalkozók közösségébe való beágyazottsága, kutatásainak, muzeológiai tevékenységének széleskörű elismerése kellett.
Hogy Ember Ildikónak a Társulat Ipolyi-éremmel történő elismeréséhez laudációmat az ő, a Szépművészeti Múzeum holland és flamand csendéleteiről kiadott szakkatalógusával kezdem, nem véletlen. A tudományos igénnyel készült múzeumi szakkatalógus, tehát egy jól behatárolható nagyobb gyűjteményi egység minden darabjára kiterjedő, azokat egyenként, a műtárgy eredetére, múzeumba kerülésére, a mű állapotára, restaurálására vonatkozó adatokat bemutató, az alkotó meghatározására, az ábrázolás témájára, ikonográfiájára, annak értelmezésére kiterjedő, a művész életművében, a műfaj történetében játszott szerepét érzékeltető, a róla szóló eddigi irodalmat mind felsoroló műfaj, tehát a szakkatalógus – mint Ember Ildikóé is – a muzeológusi pálya egyik csúcsteljesítménye. A szakkatalógusokat nem pályakezdők írják, szinte mindig egy fél, de inkább egy egész életpálya tapasztalata sűrűsödik bennük. Évtizedek kitartó munkáját, az egyes művek sorra vett megírását, attribúcióit, a róluk szóló katalógustételeket a nem túl gyakran kiállításokba rendezett összefüggéseket vagy mások által szervezett kiállítások katalógustételeit egyaránt beleszámítva. Hozzá még a restaurálások kezdeményezése, az erre való állandó figyelem, az odaadással és alázattal végzett múzeumi munka mind-mind olyan elemek, amelyek beépülnek a szakkatalógus lapjaiba. Figyelem azonban ritkán esik a szakkatalógusokra, méltánytalanul ritkán. Ezért is beszélek róla Ember Ildikó tudományos és muzeológusi pályájának méltatásakor. A szakkatalógus, mint az övé is, ugyan nem annyira a nagyközönségnek, mint inkább a szakembereknek készül, de mindennél jobban erre támaszkodhatnak a közönséget megszólító kiállítások, ez ad a múzeumnak, a múzeumban folyó tudományos tevékenységnek rangot, egy gyűjteménynek s a vele foglalkozó művészettörténésznek nemzetközi ismertséget. Annál is inkább, mert nem sok van belőlük. A régi művészetet tekintve néha ötven-száz év is eltelik egy múzeum történetében, míg egy komoly szakkatalógus megszületik.
A Szépművészeti Múzeumban eddig kettő készült el s jelent meg, Gerszi Terézé (XVII. századi holland és flamand rajzok) és Czére Andreáé (XVII. századi bolognai rajzok), most Ember Ildikóéval és Rudi Ekkartéval számuk négyre nőtt. De úgy tudjuk, készül a régi németalföldi festmények és a 17. századi német rajzok szakkatalógusa, miként a Magyar Nemzeti Galériában a középkori táblaképeké és szobroké is. Ha hagyják dolgozni és segítik a muzeológust ebben az évtizedeket igénylő, de a kiállítások látogatószámának éves emelkedésével nem mérhető munkájában, lesznek még további társai. Ember Ildikó „Holland és flamand csendélet festmények a Szépművészeti Múzeumban” szakkatalógusa, mint az eddig mondottakból kiderülhetett, magába sűríti Ember Ildikónak e témakörben végzett évtizedes munkásságát.
De a szakkatalógus ezen kívül annak, aki kézbe veszi, ad valami mást is, olyat, amit a mai múzeumok körüli csatározásokban a döntéshozók nemegyszer figyelmen kívül hagynak. Ez a gyűjtemény létrejöttének, fejlődésének, gyarapodásának, karakterformálásának a folyamata, amely az egymást követő muzeológus generációk tudásának, tapasztalatainak, gyűjteménygyarapító szándékainak átvételében testesül meg, s épül be a mai művészettörténész-generációk tudásába, önképébe, muzeológusi gyakorlatába. Ember Ildikó szakkatalógusa sem a feldolgozott műfaj általános történetét vázolja fel, hanem az adott műfajban az egyes műtárgyak történetét, a róluk alkotott eddigi véleményeket, értékeléseket. Éppen e módszerénél fogva teszi láthatóvá, számunkra is átélhetővé, hogy a gyűjtő Esterházy Miklós herceg és művészeti tanácsadója, Joseph Fischer, az Esterházy gyűjteményt 1871-ben megvásárló magyar állam képviselői, majd a gyűjteményt módszeresen gyarapítani kezdő Pulszky Károly és Térey Gábor tevékenysége, s már a mi korunkban – hogy csak a katalógustételek mögött rendre föltűnő, a Régi Képtár első, máig meghatározó katalógusát elkészítő Pigler Andor, vagy a Régi Képtár megismertetésében sokat tett Garas Klára nevét, s a Régi Képtár mai munkatársainak, Ember Ildikó kollégáinak nevét említsem – ők mindannyian elődeikkel együtt formálták olyanná ezt a gyűjteményt, ahogy az Ember Ildikó szakkatalógusában megjelenik. Ez, a gyűjteményépítésben és feldolgozásban, kiállításokon történő bemutatásokban, a róluk szóló művekben felhalmozott tudás, a gyűjteménytörténetben a magyar társadalom és a művészetek kapcsolatáról fölrajzolt összkép olyan, semmi mással nem helyettesíthető kollektív tudás hordozója, (s ez nemcsak a Szépművészeti Múzeumra, hanem más, több évtizedes szakmai munkával felépített nagy gyűjteményre is áll), hogy erre a tradícióra lehet és kell is épülnie a következő nemzedékek muzeológusai és múzeumi vezetői tevékenységének. Ez akkor is felbecsülhetetlen érték, ha bármelyrangú mai múzeumi menedzser ennek az ellenkezőjét képviseli.
Ami a Szépművészeti Múzeum holland és flamand festménygyűjteményét illeti, annak nemzetközi jelentőségét jól jelzi, hogy – nem mi mondjuk, hanem holland és flamand szakemberek – Hollandián és Belgiumon kívül, műfaji tagolását tekintve is, az egyik legjelentősebb ilyen gyűjtemény a világon. Ember Ildikó művészettörténeti teljesítménye is ezzel arányosan értelmezendő. Ha most az ő pályájának a szakkatalógushoz elvezető útját szeretném részletezni, messzire kéne visszanyúlni. A Szépművészeti Múzeum pályakezdő muzeológusaként az 1970-es években kezdte publikálni a múzeum németalföldi festményeiről szóló tanulmányait, s teszi közzé azóta is a Bulletin, az Acta, a Művészettörténeti Értesítő lapjain, s konferencia- és Festschrift-kötetekben itthon és külföldön. 1980-ban doktorált egy 17. századi holland festő, Benjamin Gerrit Cuyp munkásságáról írt disszertációjával. Aztán tette a dolgát, mint muzeológus, gondozta kollégáival együtt a Régi Képtár hozzá tartozó gyűjteményét, át- és újrarendezte állandó kiállításait, írta és gondozta a Szépművészeti Múzeumról szóló, különböző alkalmakra szolgáló, a múzeum jubileumaira készült köteteket. Majd három évtizeddel a Régi Képtárba kerülése után, Urbach Zsuzsával és Gosztola Annamáriával együtt, kiadták a múzeumnak az általa szerkesztett és szorgalmazott „Old Masters Gallery Summary Catalogue” sorozatban a ”Régi németalföldi és a holland és flamand festmények” katalógusát. Fontos lépés ez a sorozat a Régi Képtár történetében Pigler Andor 1967-es meghatározó jelentőségű katalógusa után. Ez a munka ugyanakkor előkészítője is a szakkatalógusoknak. Ember Ildikó több évtizedes munkássága a Bulletin lapjain, bibliográfiájában, 1996-ban a Társulat Pasteiner érmével való kitüntetése alkalmából Gosztola Annamária által akkor elmondott, a Művészettörténeti Értesítőben leközölt laudációjában jól követhető.
Befejezésül ezért inkább még néhány szót szeretnék szólni az általa külföldön a Szépművészeti Múzeum anyagából rendezett kiállításokról, amelyekről, mi tagadás, itthon túl keveset tudunk. Ember Ildikó egész sor kiállítást rendezett részben önállóan, részben másokkal együtt, s ezek nem egyike pályájának fontos és előre lendítő állomása volt. A Szépművészeti Múzeum Régi Képtára németalföldi anyagának nemzetközi megismertetésére szisztematikusan felépített kiállítás sorozat volt ez, előbb német és holland, majd angol és azután olasz (és újra német) nyelvterületen, mindenütt a nyugaton már alapkövetelménynek tekintetett tudományos igényű, gazdagon illusztrált, s kitűnő nyomdatechnikával készült katalógusokkal kísérve. A legelsőt 1987-ben neves német és holland múzeumokban (Köln: Wallraf-Richartz Museum, Utrecht: Centraal Museum, Hannover: Landesgalerie Hannover) rendezték Niederländische Malerei des 17. Jahrhunderts aus Budapest. Museen zu Gast – Museum der Bildenden Künste Budapest. cimmel (Redaktion: Ekkehard Mai, Christine Stukenbrock. [Katalog von] Ildikó Ember, p.151, ill.).
Majd 1989-90-ben Ember Ildikó a múzeum anyagából egy csendélet-kiállítást állított össze kisebb észak-amerikai gyűjtemények számára s mintegy vándorkiállításként vitték egyik városból a másikba (Wausau, Wisconsin, Leigh Yawkey Woodson Art Museum; Rochester,N.Y., Rochester Museum and Science Center; Memphis, Tenn., The Dixon Gallery and Gardens; Louisville, Kentucky, The J.B. Speed Art Museum; Jacksonville, Cummer Gallery of Art; Tampa, Tampa Museum of Art, Little Rock, The Arkansas Arts Center), a különösen szép kiállítású, angol nyelvű katalógussal kisérve. Ámulva néztük akkor a „Delights for the Senses. Dutch and Flemish still-life paintings from Budapest” címmel kiadott katalógusban (Ed. by Ildikó Ember. Budapest: Szépművészeti Múzeum, Wausau: Creative Services, 1989. 176 p. ill.) a Szépművészeti Múzeum képanyagának ilyen típusú tálalását, s többen sajnáltuk, hogy a Szépművészeti Múzeum nem törekedett arra, hogy az amerikai kiállítás-katalógusnak magyar szövegű változata is megjelenjen. Az első lehetett volna Magyarországon a szövegében is, prezentációjában is modern kiállítás-katalógusoknak.
Hogy az ilyen megoldások nem kivitelezhetetlenek, azt éppen Ember Ildikónak 1995-ben, (Marco Chiarinivel együtt) Itáliában és Németországban megrendezett s olaszul is és németül is kiadott kiállításkatalógusa mutatja. Milánóban (Museo della Permanente) „Rembrandt, Rubens, Van Dyck e il Seicento dei Paesi Bassi” cimmel. (Mostra. A cura di Ildikó Ember, Marco Chiarini. Schede in catalogo: Ildikó Ember, Annamária Gosztola), Németországban – Bad Homburg vor der Höhe (Sinclair-Haus), Wuppertal (Von der Heydt-Museum) –
„ Rembrandt, Rubens, Van Dyck… Italiensehnsucht nordischer Barockmaler. Meisterwerke aus dem Museum der Bildenden Künste Budapest” címmel (Hrsg. Katalog von Ildikó Ember, Marco Chiarini. Bildtexte: Ildikó Ember, Annamária Gosztola) rendezték meg ugyanazt a kiállítást, és katalógusát is két külön kötetben az adott ország nyelvén adták ki.
Sajnos a Szépművészeti Múzeum a külföldről hazatérő vendégkiállításainak valamiért régóta kevesebb figyelmet szentel, mint amennyit megérdemelnének. Van, hogy egy külföldön sikeres kiállítást itthon is bemutatnak, s ekkor katalógusát magyarul is kiadják (inkább a grafikai kiállításokét), de több, a Régi Képtár anyagából rendezett sikeres kiállítás és annak katalógusaiban közzétett eredmények – hazai bemutatás és katalógus híján –- a magyar közönség számára egyáltalán nem, s a hazai tudományosság számára is alig elérhetők. Ezért is jár kitüntetett figyelem és respektus Ember Ildikónak, aki nem csak ambicionálta, de el is érte, hogy a Régi Képtár első szakkatalógusai, a holland és flamand portrék és csendéletek kötetei a jónevű leideni kiadónál (Primavera Press) megjelentetve, kéthasábosan, angol és magyar szöveggel jelenjenek meg.
Még sokáig sorolhatnám Ember Ildikó érdemeit, de az ő művészettörténészi karakterét rajzolva csupán három, közös munkánkat szeretném még megemlíteni. Az első a Magyar Tudományos Akadémia és a Belgiumi Flamand Tudományos és Művészeti Akadémia közös projektje a flamand művészeti örökség Magyarországon található emlékeinek feltárására, amelyben a több éves munkát Budapesten konferenciával (2000) zártuk le, s ennek előadásait Brüsszelben jelentettük meg (Flemish Art in Hungary; Budapest, 12-13. May 2000, Ed. by Carl Van de Velde, Koninklijke Vlaamse Academie van Belgie voor Wetenschappen en Kunsten, Bruxelles, 2004, 109). Ember Ildikó a közös munka egyik motorja volt.
Másik közös munkánk a „Barokk év” kapcsán a Szépművészeti Múzeum keretei közt megvalósított, s általam rendezett „Barokk Közép-Európában – Baroque in Central-Europe” (BTM, 1993) kiállításban való részvétele, Közép Európában tevékenykedő holland és flamand barokk festők kiállított munkáinak feldolgozása. S általuk példája annak, hogy – ha sokkal ritkábban is, mint az előző generációk képviselőinél (Pigler Andor, Balogh Jolán, Garas Klára) – van még „átjárás” az egyetemes művészet és a közép-európai / magyarországi művészet kutatási területei között.
Harmadik közös tevékenységünk a fiatal magyar művészettörténészek kutatásait támogató Alfred Bader ösztöndíjhoz, s annak kuratóriumához kapcsolódik. Ember Ildikónak köszönhető, hogy a Közép-Európából származó, magyar gyökerekkel is rendelkező amerikai üzletember és műgyűjtő – akivel Ember Ildikó a németalföldi művészet kutatójaként ismerkedett meg – fiatal cseh és osztrák művészettörténészek támogatása után – 2010-től magyar művészettörténészek részére is támogatást nyújt. 2012-re a magyarországi kuratórium, amelyben Ember Ildikó Alfred Bader személyes megbízottjaként vesz részt, már hat, reneszánsz és barokk művészet kutatásával foglalkozó fiatal magyar művészettörténész kutatásait támogatja az MTA keretei közt.
Mindezek alapján ajánlom Ember Ildikót a Régészeti és Művészettörténeti Társulat Ipolyi Arnold emlékérmével való kitüntetésre.
Elhangzott Budapest, 2012. március 26-án
Galavics Géza