Szentesi Edit laudációja
Szentesi Editről Tóth Melindától hallottam először: egyetemi hallgató, szakdolgozatához a lébényi templommal foglalkozik, és érdemes rá odafigyelni. Hamarosan személyesen is megismerhettem, a Műemléki Felügyelőség fotótárában álltunk az ablak mellett, és azonnal akadt megbeszélni valónk is: az Ipolyi Arnold középkori szobrászatról szóló akadémiai előadásában leírt és senki más által még csak nem is említett négy lébényi sírkőről az volt a nagyon határozottan képviselt véleménye, hogy elképzelhetetlen, hogy valódi, legalább egykor létezett emlékekről legyen szó, én pedig kizártnak tartottam, hogy Ipolyi a semmiből „hasalt” volna részletes leírásokat, hiszen mind ebben a tanulmányában, mind más írásaiban mindig az emlékek és a források hiteles bázisán építkezett. Párbeszédünk a témáról ma sem zárult le – az év elején írt e-mail-ben vetett fel egy újabb lehetőséget –, de nemrég annyi kiderült, hogy valójában mindkettőnknek igaza volt. Az emlékek sosem létezhettek, de Ipolyi a felmérési rajzaik alapján írta le őket: valamiféle korábbi, képzeletbeli genealógiai-heraldikai családi konstrukció kezébe került lapjairól van szó, amelyeket néhány évvel ezelőtt Zsilinszky Zsófia mutatott meg nekünk az esztergomi Keresztény Múzeumban őrzött Ipolyi-hagyatékból.
Az életpálya lébényi indíttatása sok mindent meghatározott, hiszen egy ma is álló középkori apátsági templom legalább annyira újkori renoválások és 19. századi helyreállítások produkciója is, mint a középkoré – Szentesi Edit az egyik legsokoldalúbb magyar művészettörténésze lett az utóbbi két és fél évtizednek. Egyaránt otthonosan mozog a 13. század problémaköreiben, élenjáró ismerője a 19. századi műemlékvédelem, muzeológia és építészet történéseinek és irányzatainak, jól elboldogul az építési állványokon – ezen az onnan láthatóvá váló szellemi kalandok felvállalását is értem –, és nem jelent neki problémát műemléki helyreállításokhoz szolgáló, részlet- és ötletgazdag építéstörténeti dokumentációk összeállítása sem.
Az Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportja majd Kutatóintézete munkatársaként örömmel kapcsolódott be a jáki bencés apátsági templom kutatási és helyreállítási programjába, amihez az Országos Műemléki Felügyelőség és a Kutató Csoport együttműködési megállapodása szolgáltatta a keretet. A nyugati portálra vonatkozó első eredményekről Mezey Alice-zal közösen még 1991-ben számolt be a müncheni Kunstchronik lapjain. A kapuzat kiemelt eredeti szobraiból rendezett kiállításhoz tervezett katalógusból kinőtt, 1999-ben megjelent monumentális, kétnyelvű tanulmánykötetnek ő lett az egyik szerkesztője, és nemcsak a Ják nemzetségről, a monostorról és a településről, valamint a kapuépítmény oromzatának kutatásáról szóló tanulmányokat jegyezte benne kutató- és szerzőtársával, Mezey Alice-zal, de nagy tanulmányban dolgozta fel a kapu másolás-, kutatás- és restaurálás-történetének három évszázadát is. Ez utóbbi akkor már nem jelentett olyan meglepetést, mint a számomra az évtizednyinél hosszabb műemlékes munka után is teljesen ismeretlen területre és korszakba betekintést nyújtó, „Bekezdések a magyarországi műemlékvédelem előtörténetéből” címmel 1991-ben a Műemléki Szemlében indított – részben bécsi levéltári kutatásokra épülő – tanulmánysorozata. Nem véletlen, hogy a magyar műemlékvédelem első évszázadának szentelt, 1996-ban rendezett kiállítás azóta könyvritkasággá, egyben egyetemi tankönyvvé lett tanulmánykötetében Mezey Alice-zal közösen ő írta a bécsi Central-Commission magyarországi működéséről szóló fejezetet, majd az intézményesedő magyarországi műemlékvédelem történetét teljes egészében is összefoglalta, előbb a Collegium Budapest tanulmánykötetében németül, majd a Műemlékvédelem folyóirat most április közepén megjelenő, az intézményeiben 140. évfordulóját ünnepelő magyar műemlékvédelemnek szentelt számában. Szentesi Editnek a műemlékvédelemhez kapcsolódó elméleti-történeti tevékenységéhez most ismét egy gyakorlati ígérete járul: ismét részt vállalt a jáki templom újrainduló helyreállítási munkálataiban.
És sorra jöttek az „előtörténet” és a „történet” 19. századi állomásait feltáró, alapvető munkák: Varsányi János rajzainak bemutatása, a 19. század közepi építészeti ornamentika elemzése, az eperjesi Fejérváry-gyűjtemény különböző vonatkozásinak szentelt írások, valamint az Osztrák Császárság 19. század eleji történetírásának szemléletét, népszerűsítő kiadványait, a történeti ábrázolásokat bemutató „Birodalmi patriotizmus” tanulmány a Magyar Nemzeti Galéria korszakos jelentőségű „Történelem – kép” kiállításának katalógusában. A Nemzeti Múzeumban a 19. század utolsó harmadában létrehozott szobormásolat-gyűjtemény görög szobrainak feldolgozását követően én személy szerint türelmetlenül várom a középkori témájú folytatást.
Szentesi Buda és Pest épületei közül tanulmányt szentelt a tabáni Szarvas-háznak, egy Dob utcai, klasszicista lakóháznak, az epreskerti szobrászműhelyek Parthenón-frízének. Munkái nem születhettek volna meg bécsi és budapesti levéltári búvárlatok nélkül, de a laudált igencsak otthon érzi magát az eperjesi levéltárban is. Foglalkozott barokk kerttervekkel, klasszicista portrékkal, újabban Mátyás és a Habsburgok késő középkori portré-ikonográfiájával, de kirándult – igaz, műemléki vonatkozásoktól nem teljesen mentesen – a kortárs művészet területére is, amikor Molnár Sándornak a szombathelyi székesegyház mennyezetképeihez készített, szűk látókörűség miatt sajnos a megvalósításig el nem jutó vázlatairól számolt be.
Szentesi Edit tehát igazán megérdemli, hogy sokrétű munkásságát a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat díjjal ismerje el. Annak azonban, hogy a díj nevét nem mondtam ki, megvan az oka. A laudált ugyanis egy idő óta gyakran odadörmögi maga elé, ha a Társulat szóba kerül – azért persze úgy, hogy meg is halljuk –, hogy Pasteiner Gyula nem méltó arra, hogy egy társulati díj viselje a nevét. A negatív értékelés alapját Gosztonyi Ferenc – maga is a díj díjazottja – kutatásai (szakdolgozata majd főleg doktori disszertációja) jelentik. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Pasteiner mint tudós hozzá sem mérhető a másik három társulati díj névadójához, Ipolyi Arnoldhoz, Rómer Flórishoz és Kuzsinszky Bálinthoz – erről évekkel korábban egy választmányi ülésen volt is már szó –, hanem sajnos arról, hogy bibliográfiájának ezernyi tételéből mintegy nyolcszáz olyan szélsőséges szellemiségű politikai vezércikk, amely valójában lassan másfél évszázados távlatból sem férhet össze egy szakmai egyesület tevékenységével, és íróját semmiképpen nem predesztinálhatja díj névadójaként a példakép szerepre. Biztos vagyok benne, hogy a Vígh Tamás készítette szépséges érmek elfogytával a Társulatnak ezt a díját valamely szakmailag és emberileg is kiemelkedő, nagy elődünkről kell majd elneveznünk – szerencsére a Társulat nem szűkölködik ilyen példaképekben.
Ez utóbbiaktól természetesen teljesen függetlenül Szentesi Editet a tagtársak feltétlen figyelmébe ajánlom, és társulati kitüntetését javasolom.
Lővei Pál