Laudáció
Dr. Ivan Gerátra, a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat levelező tagságára való megválasztása előtt
Ha Társulatunk nagy, másként nem is annyira, mint különféle, róluk elnevezett emlékérmek és elismerések formájában ma is elevenen köztünk élő alapító személyiségei – mondjuk a játék kedvéért, a legjobban értesült, és ráadásul szintén pozsonyi Rómer Flóris előterjesztésében – találkoztak volna a javaslattal, hogy Ivan Gerát választassék meg a Társulat nem kevésbé hosszú nevű elődjének levelező tagjává, ezt feltétlenül lelkesen üdvözölték volna. Henszlmann nemcsak azért, mert szülővárosa, Kassa világhírnevét öregbítette, öregbíti, hanem különösen azért, mert a Szent Erzsébet-főoltárnak, mint európai rangú korszakalkotó műnek általa megpendített értékelését előrevitte. Valószínűleg kevéssé zavarná, hogy az általa javasolt Wohlgemut helyett manapság inkább Pleydenwurffnak és kortársainak bonyolult viszonylatrendszere, a 15. századi ars nova áramlata áll a középpontban. Azt azonban, hogy a városi polgári környezet és a vállalkozó patríciusok szabadabb szelleme kellő hangsúlyt kap számos tanulmányában és monográfiájában, feltétlenül örömmel üdvözölné. Benne és sokoldalú tudásában joggal látná a műrégészet nagy előrehaladását. Ipolyiról pedig nem is kellene szólnunk, annyira biztos, hogy elismerően nyugtázná, mennyit haladt a keresztény régészet, különös tekintettel az ikonográfiára, Montalambert óta, mily szép ismereteket halmozott fel a keresztény ikonográfia, úgy is, mint a középkori művelődés történetének egyik alapstúdiuma, és felemlítené, hogy Gerát mindezt nemcsak a kassai Szent Erzsébet-oltár elemzésén csillogtatta fel, hanem Szent László – különösen narratív ciklikus ábrázolásai – kapcsán is, sőt, nemcsak a műveltebb egyháziak, hanem a pallérozottabb laikus régiségkedvelők nagy hasznára megírta és már 2001-ben kiadta a felvidéki – azaz szlovákiai – középkori művészet ikonográfiájának olvasmányos áttekintését is. Sajnos, a szlovákul nem tudó mai magyar régiségkedvelők és sítúristák elől ez a Stredoveke obrazove temy na Slovensku: osoby a pribehy című mű – felettébb kívánatos fordítása híján – el van zárva.
Eljátszhatnánk azzal a gondolattal is, hogy elődeink egyetértettek volna Ivan Gerát levelező taggá választásával is, hiszen akkoriban a nem Budapesten, hanem vidéken élő kutatókat így volt szokás megtisztelni. De ezen a ponton véget is ér nosztalgikus historizálgatásunk, amelynek egyetlen értelme annak bemutatása volt, mennyire közös gyökerek és azonos érdeklődés alapján tartjuk fontosnak és megtiszteltetésnek, ha Ivan Gerát elfogadja meghívásunkat a társulati tagságra. Ő ugyanis nem a régi Magyarország – szlovákul Uhorsko – egyik kulturális központjának, hanem a modern Szlovákia fővárosában a Szlovák Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének igazgatója – immár 2005 óta. Helyesebb, ha kutatásaiban és tudományos eredményeiben nem annyira az azonosságot, mint az utóbbi időben kívánatosnak mondott emlékközösségnek a példáját méltatjuk: azt a magatartást, amelyet – bizony, szakmai őseink felfogásával ellentétben – nem valamilyen, nemzeti önzés által vezérelt, a történelemre ráerőszakolt monopolisztikus-imperialisztikus szemlélettel, hanem az interpretáció(k) szabadságának toleráns szellemében becsülünk nagyra. Ebben az értelemben Ivan Gerát nemcsak jó kolléga, magyarul is kiválóan értő és beszélő barát, minden vállalkozásunkban segítő, közreműködésünket szlovákiai vállalkozásokban is igénylő munkatárs, hanem olyan, elkötelezett szlovák értelmiségi is, akinek ezt az elkötelezettségét ugyanúgy tiszteletben tartjuk, ahogyan ő is megérti a miénket. Ez teszi lehetővé, hogy értelmezéseit elfogadjuk, tovább építsük, azokat a magunk felfogásába beépítsük – legfeljebb annyi irigységgel, amely egy-egy tézis első megfogalmazójával szemben nem bűn. Tudunk olyan gesztusairól, például a Szlovákiában (is) olykor-olykor az állítólag illegális magyar éra-beli műkincsszerzéseket felhánytorgató bulvársajtó-hangok kapcsán, amelyekben a nyilvánosság előtt is bátran hitet tett az emlékközösség fent említett elve mellett.
Ivan Gerát, aki 1964-es születésű, a szlovák művészettörténészeknek ahhoz a – jelenleg szerencsére meghatározó – generációjához tartozik, amelynek már megadatott a szűk kelet-európai mizériák helyett a nemzetközi szakmai perspektíva. 1987-ben a pozsonyi egyetemen Hegel tragikus szubjektum-felfogását tárgyaló disszertációval. doktorált. Freiburgi disszertációját – amelynek csak sokat mondó címét ismerem: Unerwünschte Freiheit. Instrumentalisierung des Mittelalterbildes im kunsthistorischen Denken von Hans Sedlmayr – Wilhelm Schlink professzornál védte meg 1994-ben. 1995-től munkatársa a pozsonyi akadémiai kutatóintézetnek, amelynek tíz év után igazgatója lett. Gazdag publikációs tevékenységéből, a művészettörténet nemzetközi fórumain, kongresszusokon, kollokviumokon való részvételéből itt csak az itthoni vonatkozásúakat emelném ki: rendszeres megjelenését tudományos rendezvényeinken, ezek lecsapódását magyar és idegen nyelvű folyóiratainkban, részvételét középkori vonatkozású kiállítások munkálataiban – ezek közül a 2006-os Budapest-luxemburgi Zsigmond-kiállítás a legjelentősebb. Itthon és külföldön, Budapesten és Pozsonyban egyaránt közülünk valónak, rokon gondolkodású kollégának és barátnak ismerjük.
Fejezze ki ezt a természetes és spontán közösséget formálisan is a Társulat tagsága!
Marosi Ernő